A konyhában a helyem

A legutóbbi írásom óta, egy hirtelen fordulattal, új munkahelyem lett. Szóval, az úgy volt, hogy igazából, már kicsit szenvedtem a pénztárban, főleg a műszakok időbeosztása miatt, az esti műszak fél éjfélkor ért véget, a reggeli műszak fél nyolckor kezdődött, ezért aztán állandóan fáradt voltam, senkivel sem találkoztam, és mivel én voltam az aki sose panaszkodik, és halk szavú, én kaptam a legrosszabb beosztásokat. Az utolsó időkben az összes hétvégén dolgoztam – ami ugyan jó pénz, de nekem, van egy fura becsípődésem, hogy inkább a Balázzsal szeretnék lenni, mint plusz pár sékelt keresni óránként, tudom nem vagyok beszámítható. Az utolsó beosztásomat, amikor megkaptam, konkrétan elsírtam magam, mert a teljes Pészachi ünnepeken dolgoznom kellett volna, amikor a Balázsnak végre volt egy csomó szabija. És ekkor csoda történt, egy itteni magyar lány ismerősöm kiírta a Facebookra, hogy szakácsot keres, először nem mertem jelentkezni, gondoltam, ez is biztos, kora reggeltől késő estig, fizikai munka, szar fizetés, de másik oldalon, meg tudtam, hol van ez a kávézó, és milyen emberek dolgoznak ott, és Balázs is unszolt, hogy legalább kérdezzem meg, mik a feltételek. Naszóval írtam egy üzenetet, hogy esteleg érdekel a munka, de mikor kezdődik a műszak, Melinda vissza írt, hogy 7:45, mire én hogy az sajnos nem az igazi, erre válaszolt, hogy van délutáni műszak is, mindent meg lehet beszélni, kérdeztem hány órás egy műszak, mondta, hogy kb 6-7, mennyi az órabér, bőven több mint amit épp keresek. Szóval végül ott álltam, egy tényleg vissza utasíthatatlan ajánlattal, csak épp még valahogy fel kellett mondjak, és itt jöttek a gondok. Elkezdtem utána kérdezni, hogy mégis hogy megy itt, ez, mennyi a felmondási idő, meg ilyenek, majd rájöttem, hogy basszus, nincs is szerződésem, illetve nincs meg nekem, mondanom sem kell, totál pánikba estem. Így aztán másnap bementem dolgozni, és délután hivatalos dolgokra hivatkozva elkértem a szerződésem és mindene egyéb iratomat, megkaptam mindent lefénymásolva. Annyi volt benne, hogy minden a törvények szerint értendő. Másnap bementem, és délután fel is mondtam, mire a főnököm közölte, hogy két hét a felmondási idő – itt sokkot kaptam, mert kb. másnap kellett volna kezdenem az első próba napon – de nem mondtam semmit, azt mondtam rendben van, gondoltam, majd maximum beteget jelentek. DE ekkor elkezdtem után keresni a neten, és láss csodát, megtaláltam a törvényeket angolul, és több portált is ami kivonatozva a fontosabb dolgokat megírta, hogy az első 6 hónap alatti felmondás esetén, minden hónap után egy nap a felmondási idő, nekem a 3 hónap után 3 nap – háháháhá(!). Már csak meg kellett találnom az eredeti héber szöveget, be is írtam több fórumra, hátha valaki tud egy linket dobni, de közben azért én is kerestem, és mire bárkitől választ kaptam volna, meg is találtam. Közben felhívott a héber tanárom is, hogy miben tud segíteni, és mondjam el mi a szitu – teljesen meghatódtam, ez a srác a világ legcukibb embere, mondta, hogy szívesen beszél a főnökömmel is, ha kell, meg elküldi a törvényt, de mivel már megtaláltam erre nem volt szükség. Írtam egy üzenetet a főnökömnek, a törvénnyel, és másnap bementem dolgozni, egész nap, egy szót se szólt, én már a teljes ideg összeomlás szélén remegve dolgoztam, majd mielőtt haza mentem volna lehívott és mondta, hogy teljesen igazam van, 3 nap és ő nem akar engem vissza tartani és csak azért mondta a 2 hete, mert ő így tudta. Majd elmondta, hogy én voltam a legjobb munka erő, és vákuum lesz nélkülem a boltban, és ha kell később munkahelyen referencia, adjam meg a számát bárkinek és sok sikert, ott álltam megszeppenve, teljesen meghatódtam. Másnap minden kollégám oda jött, hogy mennyire fogok hiányozni, egy lány akivel a legjobb kapcsolatom volt, teljesen kiborult, hogy egyedül hagyom, és ezt nem tehetem vele, de persze, sok sikert kíván, meg drukkol nekem. Nem is tudtam, hogy ennyire szerettek, de persze nagyon jól esett. Azért, hogy ne legyen ilyen szép minden, az egyik nagy főnök bejött még az utolsó előtti napomon, és könyörgött, hogy még legalább a pészachot vállaljam be, mert nincs elég emberük, és legyen bennem emberség, vagy fél órán át beszélt nekem, a végére már tényleg nem érzetem magam embernek, olyan lelki zsarolást kaptam, hogy konkrétan egész hátra lévő délután próbáltam össze szedni magam, annyit mondtam neki, át gondolom, de persze tudtam, hogy ez lehetetlen. Másnap szerencsére a főnököm szóba sem hozta a kérdést, csak újra sok sikert kívánt. Az utolsó két napomon amúgy már két helyen dolgoztam, délelőtt pénztár délután konyha, jó fárasztó volt, de éreztem, hogy a helyemen vagyok – mondta is mindig a Balázs, hogy a konyhában a helyem... - és tényleg, lehet, hogy műszak végére mindenem fáj, de minden percét élvezem, ráadásul, lehetek kreatív, lehetnek ötleteim (millió van), nagyon jó fej a társaság, és imádok főzni, sütni, és itt minden sütit mi csinálunk. Eddig főleg délutáni műszakban voltam, ami nagyon kellemes, nincs sok rendelés, de van sok főzés, levesek, sütik, szószok, shaksuka, amiket előre nagy mennyiségeben meg kell csinálni.




A héten főztem egy isteni narancsos-édesburgonya levest, ami bevallom őszintén nekem nem ízlett igazán, és jól el is kámpicsorodtam, hogy pont most rontok el egy levest, mikor én leves bajnok vagyok. Nade aztán bejött a főszakács, neki ízlett, szóval tettem még bele kis csilit, hogy legyen még egy csavar és reménykedtem... Másnap reggel kaptam egy sms-t hogy óriási vagyok ezzel a levessel, mindenki imádja! Majd mikor már én is bent voltam, a főnöknőm jött vissza egy üres leveses tányérral és mesélte, hogy egy nőnek még maradt egy kanál leves a tányérjában, mikor el akarta vinni, erre a nő rácsapott a tányérra, hogy nehogy elvigye, neki még maradt egy pici! Hát ilyenkor érzem, hogy ezért érdemes élnem. Tegnap meg vittem, egy isteni kókuszos-fehér csokis kekszet kóstolóba, mert szeretnének majd kávé mellé kekszeket, annak is óriási sikere volt, ha lett volna bent alapanyag, már süthettem volna nagy mennyiségben.













Öröm, boldogság! És boldogan éltek míg meg nem haltak, meg ilyenek!













That's all folks !





képek a kávézóról:

Az épület amiben van:

Bejárat

Kert:

Belülről:

  

Választások, munka, miegymás

Tudom, elég hallgatag voltam az utóbbi időben, de vagy időm, vagy erőm, vagy ihletem nem volt az íráshoz, de úgy érzem, most már muszáj valamit írnom végre.
Kezdem azzal, hogy kedden választások voltak, és most már én is választhattam, a kis bal liberális lelkemhez legjobban illő Meretz pártra - ez egy kis párt, de nekem annál szimpatikusabb. A szavazás előtti napon, voltam egy fantasztikusan jó kis beszélgetésen, amit a tanárom szervezett, a ynet (az itteni index kb.) egyik újság írójával, aki szépen rendbe szedte a fejünkben a választási, és politikai rendszert a pártok hova tartozását, és a végén röviden elemezte a lehetőségeket. Ezen az estén még mindenki nagyon bizakodó volt, hogy sikerül leváltani Bibit, és végre lesz egy kis balos fordulat Izraelben. Másnap mivel Izraelben a választás napja hivatalosan ünnep nap, a demokrácia ünnepe, és a sábesz miatt, mindig hétköznap van – volt egy csodálatos napunk, szavazásra menet a kedvenc pékségünkben vettünk egy kávét és hozzá isteni szendvicset, majd szavaztunk. Utána egész nap a tengerparton, és a városban sétáltunk, mindenhol rengeteg ember, finomakat ettünk, ittunk, szóval, igazi hedonista napot tartottunk. Találtunk egy szuper macskás éttermet, ahol egy tündéri fekete kiscica meg is talált engem, szóval ebéd közben az ölemben egy cuki macska dorombolt – najó közben átváltott egy idő után követelőző éhező macskává, így az ebédemet valójában kettesben ettük - de hát ez benn van a pakliban, ha az ember macskákkal kokettál. Egy idő után muszáj is volt letennem az ölemből, mert a kis doromboló cuki cicám úgy gondolta, hogy a tányérom, valójában az ő tányérja, és a kis mancsával, megpróbálta ellopni az egyik rántott husimat, de hát én már edzett macska tulaj vagyok, nem lehet csak úgy túl járni az eszemen, szóval onnantól, inkább kis katonákat osztottam le neki (öööö, najó szóval a macska nyert). Aztán este vártuk az eredményeket, az exit poll azt mutatta döntetlen a helyzet, de reggelre nyilvánvaló vált, hogy az exit poll teljesen rossz volt, és Bibi nagyot nyert ezen a választáson is. A Facebook falam egész napi depresszióba süllyedt, minden ismerősöm kiakadt, de komolyan még az utcán is úgy éreztem, valahogy mindenki elvesztette a jókedvét. De Tel Aviv nem tud sokáig búslakodni, itt a napsütés a tengerpart segít bizakodni, és jókedvűnek lenni, de azért a kedvenc aznapi Secret Tel Aviv (fórum) posztom az volt, amit egy lány írt, hogy nem lehetne esetleg Tel Aviv autonóm terület? 

Most viszont, kicsit vissza mennék az időben, ott hagytam valahol abba, hogy épp boltot nyitok, na abból sajnos egyenlőre nem lett siker, ehhez sokkal több ismerősömnek kéne lennie, és sokkal jobb eladónak, meg nyomulónak kéne lennem, és még akkor sem hozna sokáig elég bevételt. Szóóval, elkezdtem decemberben munkát keresni, először dolgoztam két napig egy éjjel nappali üzlet láncnál mint pénztáros, de mivel néha hibásan beszéltem, és tudták, hogy csak két éve vagyok itt, úgy kezeltek, mintha értelmi fogyatékos lennék, ehhez képest valami komoly agybajuk lehetett, mert ketten mutatták meg és javítgatták, hogy pontosan hova és milyen szögben kéne nekem az árakat a termékekre ragasztanom, volt hogy háromszor szedte le a csaj az alig látható kis ragacsot, mert nem volt tökéletes helyen – hát én nem láttam a különbséget, de hát rémesen trehány, és rendetlen voltam mindig is, és még az iskolában is mindig 3-as voltam szorgalomból, mert még csúnyán is írok. Szerencsére ők sem akartak engem, azt mondták, a második, nap, hogy majd hívnak, na azóta is várok... De azért próba szerencse alapon, beadtam az önéletrajzom, egy másik élelmiszer boltba is, amit nagyon szeretek, egy orosz bolt hálózat, kicsit delikatesz jellegű, jó sajtokkal,borokkal kaviárral, és mivel eddig nekem csak jó tapasztalatom volt az oroszokkal, gondoltam belevágok. Másnap fel is hívtak, harmadnap kezdtem is betanulni. A légkör ég és föld, mindenki, jófej és laza volt, naponta tízszer elmondták, hogy ne stresszlejek (hiába mondtam, hogy kelet európai zsidó vagyok, nekem ez kérem alap állapot). Mondjuk ez meg néha a másik véglet, akkora káosz van náha bent, hogy az már nekem is sok tud lenni, az árak nem stimmelnek sokszor, volt egy árufeltöltő srác, aki rendszeresen fordítva írta a számokat, 18 helyett 81 és ilyesmi, nagyon vicces volt, de már sajnos nincs köztünk. Amúgy bírtam a hapsit, nem sokat beszélt, igazi szikár orosz volt, aki úgy nézett ki, mint aki sokat lehetett börtönben, tele volt tetoválva, nem volt már fiatal, de nem lehetett megmondani mennyi idős, nagyon udvarias volt mindig, és bármije volt meg osztotta, szóval azért sajnálom, hogy elment, de nyilván nem lehetett megtartani sem. Amúgy azért is káosz van, mert a új főnök van, és a régiek, nem bírjak az újat, ami nekem tök érthetetlen, mert szerintem egy tündéri ember, és amúgy anno ő is szociális munkás volt. Most beszélgettem is vele arról, hogy mennyire nem izraeli a habitusa, kedves, halk szavú, udvarias, állandóan stresszel, inkább ő is az a tipikus kelet európai. Szóval kiderült, hogy nagymamája, nagyon erős akaratú, holokauszt túlélő volt, aki elég keményen megszabta mindenki életét, és viselkedését, kicsit zsarnoki, és amúgy mondta, hogy neki ez nagyon nehéz, ő mindig megszívja, hogy nem elég izraeli – hét én speciel örülök most ennek, mert nagyon cuki, és jó vele dolgozni.
Amúgy maga a munka persze rém unalmas, és néha utálom, és hétvégén is dolgoznom kell, amit utálok, és van néhány új, fura kolléga, akiket nem tudok hova tenni, és néha úgy érzem, minden nap kicsit sorvad az agyam, de legalább használom a nyelvet, és mivel a bolt, a város egyik legjobb helyén van, nagyon jófej emberekkel tudok beszélgetni kicsit na meg mozizni. Nagyon sok a törzsvevő, akik nagy része hipszter, művész, melegek, leszbikusok, rengeteg őrült, amit én nagyon élvezek. Őrültből van például egy opera énekesnőszerű bolondunk, aki minden dél körül bejön vásárolni, majd előtte meg utána amúgy az utcán szitkozódik de! dalban, mintha egy operát adna elő, egész fantasztikus.
Valamelyik nap, egy iszonyúan cuki (meleg) pár jött be, annyira szerelmesek voltak, hogy a kisugárzásuktól, még a bolt is rózsaszín lett egy időre, azt hiszem tíz másodpercig bírták ki csókolózás nélkül, a legcukibb pár voltak akiket valaha láttam, írtam is közben a Balázsnak a telefonon, hogy mennyire szeretem, teljesen szerelemes hangulatom lett tőlük, és mellesleg akkora szabadságot éreztem, hogy igazából senkinek sem számít hogy a cuki pár fiúkból, vagy lányokból áll e össze, a lényeg a sugárzó szerelem, ezért imádom ezt a várost.

Ha a ruha bolt nem is jött be, a lakás kis szobáját most néha kiadjuk, egy egy napra, így jött hozzánk, egy hétre egy nagyon cuki magyar lány Svájcból, nagyon jó volt neki megmutatni a várost, iszonyú lelkes volt mindenre, találtam neki balett előadást is,a mire sajnos csak egy jegy volt már, pedig elvileg ketten mentünk volna, de amúgy közben nagyon beteg lettem, másnapra teljesen elment a hangom, és két hétig kisebb nagyobb szünetekkel folyamatosan beteg volt. A svájci lány után végre meglátogatott egyik legjobb barátnőm Márti a barátnőjével, rengeteget mászkáltunk, mindent megnéztünk amit ilyen rövid alatt lehetett, buliztunk purim partin, majd a szombati Jeruzsálemi séta után (ahol mellesleg fantasztikusat ettünk egy örmény étteremben)  este mentünk a zombie walking-ra, ahol rengeteg ember zombinak öltözve végig vonul a város közepén. Még mindig ez a kedvenc ünnepem Izraelben. Sajnos az az egy hét túl gyorsan elment, annyira szuper jó volt.

Az önkéntes munkámat, ha nem is ugyan azzal az intenzitással, de folytatom, és iszonyú büszke vagyok, hogy sikerült megnyerni azt a pályázatot amit én találtam, és írtam meg, egy arab-drúz-beduin női menedék ház létre hozására. Ezen kívül amikor időm van, tovább folytatom a szervezet reklámozást, a Facebookon. Sikerült addig eljutnom, hogy csak 5 napot dolgozom egy héten a boltban, és akkor fixen egy napot tudok önkénteskedni, mert ez az amit hosszú távon szeretnék csinálni, nyílván nem önkéntesen a jövőben.

Áprilisban végre újra kezdem/folytatom a héber nyelv tanulást, mert azt sajnos szeptemberben abba hagytam. Mondjuk majdnem úgy jártam mint nyuszika a porszívóval. Nézegettem, hogy mikor lesznek új csoportok a tanáromnál, mikor is észrevettem az árakat, hihetetlenül össze omlottam, és kiakadtam, és tervezgettem, hogy hogy be fogok olvasni neki, hogy hogy lehet ilyen rövid időn belül ekkora a változás, és ennyi pénzt sehogy sem tudok elő teremteni. Aztán írtam neki más miatt, és megírtam neki finoman, hogy szeretnék tovább tanulni, és lesz e nekem való csoport, és hogy mellesleg kicsit sokkos állapotba kerültem az áraktól. Vissza írt, hogy lesz csoport, és hogy hiányoztam neki, és ne aggódjak, régi diákoknak más az ár, és amúgy is persze mindent meg lehet beszélni, ne emiatt ne tanuljak már tovább. Én meg hetekig őrjöngtem, és bosszankodtam magamban, jellemző. Szóval áprilisban kezdek újra, egy reggeli intenzív csoportban, juhúúúúú.

A Yafoi bolha piac, és a pöcök készítő kisiparos

Tudom, hogy egyre ritkábban írok, de valahogy azt hiszem, kezdem megszokni az itteni dolgokat, és már nem tudok mindig írni, valahogy úgy érzem nem történik semmi, vagy már nem éri el azt a küszöb szintet amit az elején. De most történt azért pár dolgot, amiért érdemes leülnöm kicsit írni.
Egyrészt családi látogatás volt nálunk 3 hétig, amiben volt egy szuper Eilati utazás, meg Holt Tenger, meg Masada, meg mi szem szájnak ingere. Eilat csodálatos volt, életemben először láttam élőben delfineket, a delfin strandon, sőt a végén egyet sikerült épp hogy megsimogatnom. El is határoztuk, hogy gyűjtünk majd sok pénzt, egy egy hetes delfines búvárkodásra. Aztán elmentünk egy fantasztikus dzsipp túrára, a Vörös kanyonba, meg az eilati hegyekbe, na nem olyan hegyek ezek, mint amit elképzelsz, hogy Bükk, zöld fák, madár csicsergés ilyesmi, nem ez igazából egy bazi nagy sivatag, de lélegzet elállító. A túravezetőnk, egy kellően bolond, mezítlábas fickó volt, igazi őrült természet védő, béke harcos, különc, aki szerint a cipő rossz, és tényleg az egész utat cipő minden nélkül nyomta a sivatagban.  Rengeteget mesélt a hegyről, meg arról a pár növényről ami megél ott, úgy tűnt, minden kis bokrot személyesen ismer - szerintem el is nevezi őket - sőőőt, az egyik kis fának, külön hozott vizet, nagyon cuki volt. Nem volt egy megterhelő túra, de azért mentünk egykét olyan helyen a dzsippel, amikor nem hittem el, hogy most oda tényleg lefordulunk, és megússzuk. A Vörös tenger fantasztikus volt, tényleg mintha egy akváriumban úszna az ember, vettünk két úszó szemüveget meg pipát, és kémleltük a vizet,  a korallokat, meg a színes halakat.
Aztán a következő hétvégén Holt Tengerre mentünk, első nap fürödtünk, másnak túráztunk, két kanyonban, Ein Gediben, ahol is csoda történt, azt hiszem elmúlt a tér iszonyom, úgy másztam a magasban mint a zergék, és gyönyörködtem a tájban, ahol mások csak túl akartak élni, és lesütött szemmel, haladtak. Nem is értem mit történt velem!
Közben amúgy a lakásban, meg a wc tartály tönkre ment, amit többször jeleztem a tulajnak, csak hát sajnos még mindig nem vagyok elég erőszakos, és nem vette komolyan a bajt, mindig mondta, hogy majd jön, de közben a víz szép lassan folyt el, és egyre idegesebb lettem, a leendő víz számlánktól, így mikor visszaértünk és már nagyon folyt, írtam, a tulajnak, most már nagyon erélyesen, és beszéltem is vele, mire adott egy telefonszámot, hogy majd akkor most jön valaki aki megcsinálja, elvileg 1 órán belül, de ha nem jönne, addig akkor hívjam fel, Minő meglepetés, nem jött, telefonáltam, mire nyávogva közölte, hogy háát, ma már nem jönne. Mire már kellően felbőszülve közöltem vele, hogy akkor mást hívok, mert ez sürgős, és nem vár holnapig. Na így végül egy órával később megérkeztek, két nagyon helyes fiatal srác amúgy, és gyorsan végeztek, szuperül megcsinálták a tartályt. De közben az egyik srác elkezdett velem dumálni,  míg a másik lement valami szerszámért, oda volt a lakásért, hogy milyen gyönyörű és kiderült, ő csak elkísérte a barátját, de amúgy ő kárpitos, mert bútoros. Na azonnal rácsaptam a srácra, hogy ha már így alakult, nézze meg a könyves szekrényemet, hátha tud hozzá pöcköt gyártani. Meg nézte, mondta nem probléma, menjek le a műhelybe hozzá, velünk szemben dolgoznak. Ugyan másnap nem, de a héten lementem, a srác Apukája feljött megnézni a szekrényt, lemérte a dolgokat és másnap a fiú már hozta is a pöcköket, és betette az összes polcot a helyére, így most teljes pompájában áll a szekrény. Már csak könyvek kellenek bele, de lassan az is lesz, már alakul a dolog.
És hogy még kicsit alakuljon a lakás, fogtam a félretett 5, 10 sékeleseimet, és lementem a bolha piacra körülnézni, amiből aztán két körös vásárlás lett, mert úgy belejöttem az alkudozásba, hogy már nem bírtam el a cuccokat, és haza kellett vinnem a zsákmányt, hogy tovább folytathassam. Fantasztikus, mennyire megtanultam átvenni azt a stílusú beszédet ami ehhez kell, és már elég jól beszélek, ahhoz, hogy helyinek nézzenek, addig a pár mondta erejéig. Na meg közben nagyon jól szórakozok, amikor hallgatom mások alkudozását, az egyik faszi mellettem például, azt mondta - jajjjj neee, nem akarom hallani a sztorit, az dupla ár! , aztán vannak a lekicsinylők, akik mindenre, közlik, hogy az igazából milyen szar, meg a dehát az interneten fele ennyizők, én csak simán megkérdezem mennyibe kerül, mondok egy szemtelenül kis árat, amin megsértődik, és következő kicsit jobb ajánlatra már nyitott lesz, vagy ami még jobb ha több dolog is tetszik, akkor 2-3 dologra még könnyebb alkudni, mert a 20 sékel már jól hangzik, és én közben 3-4 dolgot veszek, ja és nagyon tündéri vagyok, és kedvesen mosolygok, és akkor néha még adnak plusz valamit. Mikor a második körre mentem, és nézelődtem a sorokban, egyszer csak elkapott egy pasi, akitől az első szerzeményemet egy fa mozsarat vettem - szerintem sokért, de az első mindig a legnehezebb, és közben még fel is bosszantott, mert egy kínai pár is nézelődött, és már megegyeztünk az árban, mikor kikapta a kezemből a mozsarat, és kérdezte, a kínai pártól, hogy nem kell e neki, de nagyon csúnyán néztem rájuk, és üvöltöttem, hogy dehát már megegyeztünk, ez nem így működik! (ze lo beszeder!!!), mire gyorsan elmentek - na ez hapsi megölelgetett, közölte, hogy engem keres keresztül kasul, mert miután én megvettem tőle azt a mozsarat, jött egy nő aki 2000 sékelért vásárolt tőle, és én vagyok mostantól, a szerencse hozója, és belőlem árad a jóság és a szépség, és csodálatos a lelkem, meg ilyenek. Hívott, hogy menjek, nézzem meg mi tetszik még, kapok extra kedvezményt (na persze hátha azért még veszek valamit), aztán meghívott egy kávéra és kikérdezett ki vagyok mi vagyok, ott volt az apukája is - ezek itt össze vannak nőve apukával esküszöm - majd a végén még párszor szerelmet vallott, és sírt, hogy milyen szomorú, hogy mindketten házasok vagyunk, majd könnyes búcsút vettem tőle, és megígértem, hogy néha benézek hozzá. Aztán tovább folytattam vadászatomat, és végül haza hoztam a második kör zsákmányt is.

Ime:

A leveses tál és a cukor tartó mellett a szettből van még egy picike csupor, de az elbújt

A vajtartónak is van külön sztorija, megláttam és beleszerettem, de mire odaértem, valaki épp felvette, és vagy fél percig, bár rengeteg időnek tűnt, és nagyon imádkoztam, és bűvöltem a pasit, hogy rakja vissza, éés vissza rakta :), így megszereztem!

Maminti...

A mostani eltűnésem oka a vállalkozásom beindítása volt, de meg lett az eredménye! Szóóóval most már leleplezem mindenki előtt, hogy mire is készülök. Az úgy volt, hogy sokat agyaltam azon, hogy mégis milyen munkát tudnék kitalálni, ami miatt nekem, néha vagy inkább gyakrabban pár napot Budapesten keljen töltenem. Volt egy másik problémám is, miszerint nem találtam itt olyan használt ruhás boltot, mint amikbe Pesten jártam, és imádtam őket. Így amikor az egyik alkalommal a Renoválásban vásároltam, jött az ötlet, hogy akkor én csinálok magamnak egy ilyen boltot. Sokáig csak halogattam az egészet, valahogy nem volt merszem belevágni, de aztán két beszélgetés barátokkal végül meghozta a bátorságom. Ezután elkezdtem kutatni a forrásokat, honnan szerezzem be ruhákat, ahogy írtam is már, utána néztem, hogy kell itt bizniszt indítani, és voltam a MATI-ban, ami első körben nem volt sikeres. Nade második alkalommal, egy szuper cuki pofa hívott fel, hogy akkor ő lesz majd a mentorom, és a felsége is magyar, és akkor találkozzunk.

Az első alkalom is sok hasznos infót kaptam, és még több házit, amit lázasan készítek, mert azt mondta nem segít ha lusta vagyok, nem szereti a lustákat, mindezt úgy, hogy a lusta szót szigorúan magyarul mondta - nagyon vicces volt- és hozzá tette, ha lusta leszek, akkor nem segít.:)

Szóval most épp marketing stratégiához elemzem a piacot, nem kis munka, de érzem, hogy meeg leeesz az eredménye.

Miután kiderítettem az összes létező nagykereskedést Magyarországon, augusztus végén haza repültem.

Na jó ez azért nem volt ilyen egyszerű, mert én szépen elkezdtem szorongani, hogy nincs elég olcsó jegy, és nekem muszáj augusztus végén elkezdenem a bizniszt, vagy minden összeomlik. Na hogy ez honnan jött, azt már nem tudom pontosan, de teljes letargiába voltam, és már ott tartottam, hogy oké akkor távolból irányítók, miközben én itt lerágom a tíz köröm, hogy most akkor mi lesz, meg hogy, szóval bekerültem a szokásos szorongó spirálomba remegve. Végül a terapeutám - aki nélkül már nem is tudom mihez kezdenék - rávezetett, hogy talán nem a dátumon fog múlni, és megmutatta, hogy augusztus végén már szuper olcsó jegyek vannak. Így hát, ezen felbuzdulva, és újra a tettek mezejére lépve, megvettem a jegyet, irány Magyarország.

Na nem mintha ne maradt volna még min szoronganom, anélkül nem élet az élet. Az egyik nagyker például a világ végén volt Tiszakanyárban, szóval kellett egy autó, és ráadásul a jogsim másfél éves, és vezettem eddig 3 napot. Na de aztán felfogadtam közben ügynökömül a kedvenc. legjófejebb, legszórakoztatóbb álnénikémet, aki megnyugtatott, hogy majd ő segít, és a régi kedvenc főnököm felajánlotta az Egyesület kocsiját kölcsönbe, így már minden készen állt.

Szerencsére első körben csak Pécelig kellett mennem, addig kicsit gyakoroltam, az amúgy csodálatos automata Ford-al, amit amúgy isteni volt vezetni.

A péceli nagyker szuper volt, megnéztük a ruhákat, minden stimmelt, a vezetője is nagyon jófej volt, és még Sanyi a kutya is bejöhetett, de azért úgy gondoltuk lemegyünk Tiszakanyárba is. Hát ez a Tiszakanyár érdekes élmény volt, meg 600km vezetés is, de tény, hogy sokat fejlődtem közben. Nade a gyár, hát az egy egész szociológiai doktorit megérdemelt volna, ahogy a kedves munkás lányok, mint valami biorobotok libasorban kivonultak dohányozni, meg vissza.

Na itt már nem látták szívesen Sanyit a kutyát- nagy mínusz pont - de engem tényleg úgy kezeltek, mint egy Izraeli üzlet asszonyt, ami nagyon megdöbbentő élmény volt, pláne, hogy kb. úgy éreztem magam 300 km után, mint akit megrágtak és kiköptek, de ez állítólag nem látszott, és jól kezeltem a helyzetet.

Ámde a ruhák nem olyan voltak, amire számítottam, és itt nem is válogatják külön őket, férfi-nő, vagy egyéb alkategóriákba, ami nekem nagyon jó, és a ruhák nagy része inkább az 50-es titkárnőknek való, mint a Tel Avivi hipsztereknek. Í

gy hát vissza indultunk, bár közben még ebédeltünk, egy teljesen kihalt étterembe, ahova először nem akarták beengedni Sanyit , de végül mivel nem volt más vendég, megkönyörültek rajtunk. A kaja elfogadható volt, de elég éhes is voltam.

Másnap tehát vissza mentünk Pécelre megvenni az árut, aztán vissza vittük a kocsit, vettem bőröndöt meg tengerész zsákot a ruháknak, bepakoltam, és elmentem bulizni a Barátaimmal, ha már ezért találtam ki a bizniszt. Másnap mielőtt vissza repültem, még elmentem a Vásárcsarnokba, és minden maradék pénzem húsra költöttem. 

Szóval most itt állok már minden ruhával, pénteken volt egy szuper fotózás, nagyon jó hangulatban, és nagyon jó végeredménnyel amit már meg is lehet nézni a maminti oldalon vagy a facebookon. Ja igen végül Maminéi Fasahion lett a bolt neve, még nem tudom mennyire lesz ez a név itt sikeres, de nekem tetszik, és kész.

Pénteken lesz a nyitás, kicsit késve kezdtem a reklámozásba, de az első napot inkább próba napnak fogom fel, hogy lássam, kicsiben mikre kell figyelni.

Szóval drukkoljatok nagyon, és aki tud jöjjön el!!!

A nagy csoportkép a fotózás végén :)

Sűrű hétköznapok

Gyorsan elhadarom, mik is történetek az utóbbi napokban. Voltam a MATI-ban, ez egy szervezet ami vállalkozás indításban segít, új oléknak ingyen. Van tanácsadás, kurzusok, mentor 10 alkalomra. Első körben  egy tanácsadáson voltam, ami nem volt valami nagy élmény, egy igazi karikatúra hapsi fogadott, aki úgy nézett ki, mint egy szigorú könyvelő, aki 50 évesen is a mamájával él, és molyirtó szagú. Nem igazán akarta megérteni mit szeretnék, és nagyon ingatta a fejét. Úgy éreztem magam, mint akit megdorgálnak a béna fogalmazása miatt az iskolában, mert nem követi a bevezetés-tárgyalás-befejezés metódusát. Aztán azt feladtam, hogy megértse, inkább az indulásban kértem segítséget, hova kell menni, ha vállalkozást akarok indítani, hol milyen költségek várnak rám. Háát ebben nagyrészt segített de csak neveket mondott, azt már, hogy ezeket pontosan hol találom, nem tudta, mindent utána kerestem ki a neten. Meg persze ügyintézés közben kiderült, hogy még egy helyre el kell mennem (az egyik adó hivatalban a kettőből (!) egy nagyon kedves ügyintéző mindent elmondott, adott telefonszámot, címet), a szerinte 100 sékeles tb járulék valójában 330 sékel, de már meg sem lepődtem. Szóval még szerencse, hogy ingyen volt, mert ezért fizetni, enyhe túlzás lenne. Azóta felhívtak, hogy szeptember indul Tel Aviv-ban egy kurzus (pénzügy, marketing, adózás, sales ilyesmi), remélem az hasznosabb lesz, majd beszámolok. Na de végül is csütörtökre minden hivatalba sikerült eljutnom, és augusztus 29 én megyek haza üzleti útra (nagyon menőnek érzem magam).
Ezen kívül élvezzük az életet, egyre több barátunk van, szinte minden héten 2-3 alkalommal találkozunk valakivel, nagyon élvezem. Jókat eszünk, strandolunk, bulizunk, szervezkedünk, és mindenkinek külön-külön állandóan drukkolunk, hogy kapjon munkát, bejöjjön a biznisz, megtalálja a szerelmet vagy bármi, csak maradjanak itt!
Az önkéntes munkahelyemen is egyre jobban mennek a dolgok, most már minden héten két tanácsadást tartok, Facebook oldalak irányításából, amiből én is sokat tanulok, mert ezekre rendesen fel kell készülni, de nagyon élvezem, ezen kívül is most egyre több munkát adnak, szóval igazán hasznosnak érzem magam, sőőt egyre többet beszélgetek héberül bent is, és minden nap egyre felszabadultabb vagyok. Azt remélem addig dolgozhatok itt, míg teljesen sikerül beilleszkednem, és innen már könnyen, egy biztos háttérből találhatok majd, nekem való munkát. Mármint a vállalkozósdi most jól hangzik, de hát kit tudja, meg eleve csak hobbinak szánom az elején, egy jó zsebpénz reményében. De egyre jobban érzem magam, ha segíthetek, úgy érzem, itt meg tudok tanulni jó szociális munkásnak lenni. Most az a legjobb, hogy úgy érzem minden ajtó-ablak nyitva van, sok lehetőség közül választhatok, és ez felszabadító érzés (najó persze néha meg pont hogy ijesztő, mert mivan ha semmi sem jön be, és jajj milesz velem).
Szegény Balázsról nem sokat írtam mostanában, a munkahelye rendben van, sőőt néha már dolgoznia is kell valamiket, ami neki külön öröm, mivel jobban szereti ha 9 órában nem csak malmozni kell. Minden nap megdöbbenek, mennyire jót tesz neki ez az Ország, tiszta magabiztos, mosolygós, igazi laza jó csávó lett, szép barna bőrével, nagyon jól sikerült asszimilálódnia. És végre szeptembertől ő is elmegy hébert tanulni (juhiii!).
A hét legszebb napja augusztus 20.-a volt a 9. házassági évfordulónk, itt Izraelben a második. Szuper jó helyen ettünk, mindenféle tengeri herkentyűket, kagylót, rákot, szardíniát, ittunk isteni borokat, ettünk isteni desszertet, és a 3 pohár bor után, nagyon jó kedvűen, haza táncikáltunk, nagy nagy szerelemben...

BRAEKING!! na pont most, kezdődött újra Tel Avivban a szirénázás, pedig már valahogy gy éreztem, megunták, vagy kifogytak a rakétákból... Bár pár napja volt nagy durranás, sziréna nélkül, akkor már sejthettem volna, hogy nem sokára lesz még folytatás...

Az dokumentum, a vállalkozásomról 

Itt eszünk minden pénteken, ez lett most a törzs helyünk, a Yafo-i bolha piacnál a neve Italkia, és ez a pasi főz az orrunk előtt, isteni már nézni is!! 

Zajos hétköznapok - avagy úgy jó ha zajlik

Sűrű, eseménydús napokon vagyok túl. Voltak zajosabb napok, a háború miatt, és közben munka, meg esetleges biznisz ötletek, baráti találkozók, hajnalig beszélgetések, borok, sörök mellett...

Volt ha jól számolom két tűz szünet az utolsó beszámolóm óta, a legutóbbi két napja reggel 8-kor ért véget, de azóta itt Tel Avivban eddig még csend van, előtte megtudtam, hogy hajnali fél háromkor is felébredek a szirénára, bár ezt a tudást hanyagolni tudtam volna, volt egy este, mikor sziréna ugyan nem volt, mert nem Tel Aviv volt a cél, ennek éllenre nagyon ijesztően dörgött az ég, a rakétáktól. Egyenlőre, nem látszik ennek a konfliktusnak a vége, ami azért kezd egyre nyugtalanítóbb lenni, pedig bíztam benne kicsit, hogy utolsó 3 napos tűz szünet után kicsit lelohad valahogy ez az egész. De nehéz úgy, hogy a statisztikák szerint itt is elég magas a háború pártiak aránya, de én nem adom fel reményt, és továbbra is béke párti vagyok, a párbeszédé. Ezért is vásároltam én is a héten egy kis arab pékségben Jafo-ban, ahol az üzletben az összes dolgozónak lecserélték az egyen pólóját, amire most az van írva - Mi, zsidók és arabok visszautasítjuk az ellenségeskedést!", egy kampány keretében ahol Facebookon emberek osztják meg képeiket, együtt zsidók arabok, ezzel a felirattal pózolva. (ezzel a kulcsszóval lehet rákeresni a képekre: #‎JewsAndArabsRefuseToBeEnemies‬). Ezen kívül, vittem néhány dolgot egy gyűjtésre is, gázai gyerekeknek, nőknek (pelenka, cumisüveg, szappan, sampon ilyesmi), a gyűjtés itt volt a sarkon egy templomban, (aki lemaradt volna, eddig vittem a délen élő gyereknek játékot, és a Balázs munkahelyi gyűjtésén keresztül a katonáknak amire szükségük volt).  Szóval ezek a kis fények amik egyszer remélem túl ragyogják a háborút. 

Ezen kívül jó sokszor találkoztunk egy családdal, akiket régről ismerünk, még Budapestről, jó érzés, végre barátokkal lenni, és tervezgetni mindenféle szuper lehetőségről itt Tel Avivban. És még jobb, hogy végre rájöttem, mennyire szuper dolog gyerekekkel lenni, az egyik lányukkal, aki egy hat éves tündér, minden alakommal játszunk, nagyon élvezem, komolyan totál kikapcsol, mintha én is kicsit újra kislány lennék. Sőt ami még jobb, végre hagyom érvényesülni szegény Balázst is. Én elvonulok a gyerek szobába, nem pedig beszélek össze vissza - Free Balázs!

Közben pont miattuk, remélem én is bele merek vágni a saját projektembe, kicsiben. Úgy tűnik most kapok még hozzá segítséget a munkahelyemen is, meg egy lánytól az ulpánról (Lily), és a tanáromnak is vannak jó ötletei. A múltkor az ulpán után elhívott a tanárom Yaron, meg a barátnője Tom sörözni, egy helyre ahol Tom épp fellépett, mert ő egy itteni underground színész komikus. Szóval egész este dumáltunk, söröztünk, ötleteltünk, ja és mindezt héberül - el sem hiszem, hogy egész este héberül dumáltam áááá!. Közben Yaron elutazott egy hétre Svédországba, Lily még egy hétig még Moszkvában van, de addig is előre láthatóan szerdán leülök egy kolléganőmmel beszélni az önkéntes munka helyemen, aki segít vállalkozás indításban. Meg bejelentkeztem két helyre ahol elvileg segítenek új bevándorlóknak, vállalkozás indításban, sőt adnak mentort is aki segít a kezdetekben. most hívtak, várom a levelüket az időponttal. Ha ez beválik, az pont elég lesz nekem arra, hogy legyen saját pénzem, végre kicsit felnőttnek érezzem magam újra, és ezáltal segíteni is tudok a kis családomnak is. Tudom, hogy mindent megteszek, és rengeteget dolgozom, de van valami agybajom, és ha nincs saját pénzem, amiért én dolgozom meg, akkor kiskorúsítva érzem magam. nem megy nekem ez a First Lady-ség na. 

Munka ügyben voltam egy hete egy interjún is egy nagy szupermarket láncnál is, gondoltam elmegyek pénztárosnak, az interjú fantasztikusan ment, nem izgultam, hiszen ez egy kis szar munka, és ezért folyékonyan gyönyörűen tudtam héberül beszélni, a faszi akivel beszéltem nem akarta elhinni, hogy csak kicsit több mint másfél éve vagyok itt. De közben mindenki akivel beszéltem erről, főleg a főnököm Amy, és Yaron a tanárom, teljesen kiakadtak, hogy na nehogy már oda menjek dolgozni, inkább kitalálnak nekem valamit -  elképesztőek. Yaron meghívott közben egy zárt csoportba a Facebookon, amit a barátai csinálnak, itt osztanak meg egymás közt munka lehetőségeket, illetve keresnek munkát. Sőt az suli második felében szituációs gyakorlatokat csináltunk miattam, ahol állás interjúkat gyakoroltunk. Már meséltem, hogy  a tanárom szuper színészi képességekkel rendelkezik, szóval iszonyú jól tud mindent utánozni. Nekem eljátszotta a totál szétszórt, alapítványi vezetőt, aki 5 másik ember helyett dolgozik, azt se tudja, hova tette épp az önéletrajzom, és már nem is emlékszik, én mire jelentkeztem, tökéletesen élethű volt. Én meg mivel ebben érzem otthon magam, olyan szuperül előadtam magam, hogy megtapsoltak a többiek a szimuláció végén. Najó az Ausztrál lány, aki ez a tipikus amerikai stílusban nyomja - nagymosoly, én vagyok a legjobb, you know - annyit mondott, hogy felejtsem el az olyan szavakat mint: "csak", meg "kicsit". Könnyű azt mondani, kéremszépen én kelet európai, önbizalom hiányos, galuti zsidó lennék. De igazán próbálkozom, és Izrael sokat fejleszt rajtam, meg nem utolsó sorban a szuper terapeutám. Bár továbbra is azt gondolom, itt az emberek nagy része simán elfogyaszt engem reggelire, már az esetek majdnem felében nem hagyom magam, és ez szerintem óriási fejlődés!. 

Éééés dobpergés, végre megérkezett az örökségem, A Könyves Szekrény, ezennel itt van az otthonom, nincs vissza út. Vagyis nyííílván megoldható minden, de nem lehet már csak úgy uk muk fuk elmenni. A könyves szekrény eredetileg a Nagyapámé volt, aki örökölt egy házat, amit eladott és a pénzből megvette Ezt a könyves szekrényt, és rengeteg könyvet. Aztán a szekrény vándorolt, ahogy nagyapám újra és újra házasodott. Közben mikor ő, mint rosszul kommunista, börtönbe került, a szekrény átruházódott a nagymamám előtti feleségre, mert ha az ő tulajdona maradt volna elkobozták volna. Aztán börtönből ki, majd szekrénnyel együtt, az új leendő feleségéhez költözött, aki  a nagymamám. és mikor a nagymamámtól, egy új leendő feleséggel Németországba ment, a szekrény maradt a nagymamámnál. Nagymamám halála után a szekrényt én kaptam meg, így mostantól velem vándorol, először a régi lakásunkba a Székely utcába, majd mikor kijöttünk, átmenetileg apósom őrizte, és most a csodálatos barátainknak köszönhetően, aki kihozták ide az összes cuccukat hajón, konténerben, ez is befért, így mostmár Izraelben Jafoi lakásunkban van. Egy kis szépség hibája van a dolognak, a polc tartó pöckök lemaradtak, szóval nem teljes az öröm, de hamarosan pótoljuk ha apósom megtalálja a házban valahol, vagy elmegyek egy pöcök gyártó kisiparoshoz. Ja tudni kell, hogy ezt a szerkényt egy szuper bútor asztalos csinálta anno, mert teljesen darabjai szedhető, csapolásokkal van megoldva, szóval nagyon egyszerű szállítani, igazi vándor szekrény.

Namost, csak remélem, hogy nagyjából követhetően írtam le, ez a szekrény olyan bonyi, mint a családom, igazi szombólum! Le sem merném írni, néha még én sem tudom ki kicsodám ;)!

És akkor jöjjenek a képek az össze rakásról és a jelenlegi állapotáról:

Hancsi cicánk már elfoglalta a helyét, stílusosan....

És a bolha piacon vett gyönyörű váza is megkapta méltó helyét.

Sőt, a kép a szekrény felett, a Mamánál is mindig ott volt, így most olyan mintha ő is kicsit velünk lenne még.

Össze rakás közben:

A béke hangja...

Ma rossz kedvűen ébredtem, és a hírek olvasása után sem jobb kedvem. Mióta az első sziréna hangját meghallottam, nem nagyon érdekeltek az otthoni hírek, valahogy minden olyan kicsinyesnek tűnt, és érdektelennek, és időm sem maradt rá, annyira lefoglalt, hogy azt megértsem, és kövessem ami itt van. Minden sziréna, és dörrenés után amit nem kísért sziréna, csak néztem, hol, mennyi rakéta jött, mi történt, mindenki rendben van e. De tegnap tűzszünet volt, kicsit haza néztem, és mér az sem tűnt kicsinyesnek ami otthon van, sőt ijesztőnek. Nem tudom onnan milyen, de innen nézve, látom ahogy szép lassan megszüntetik a demokráciát, illetve meg akarják, és mintha ezt mindenki, mint valami mozifilmet nézné, hogy jééé de érdekes....
Aztán mikor épp össsze szedtem kicsit magam, és visszatértem a munkához, bejött egy kolléganőm, akit nagyon kedvelek, és csak annyit mondott - egy barátom többet nem beszél velem.. - kérdeztem, mi történt? Elmesélte, hogy tegnap részt vette a Rabin téren tartott béke tüntetésen (amire sajnos, "szerencsére" nem tudtam elmenni, mert későn értesültem róla). Elmesélte, hogy megint, mint a múltkori tüntetésen megtámadták őket, és rendőrség nem sokat segített sőt, mielőtt az egész igazán elkezdődött volna, hírdetést tettek közé, hogy a demonstárció elmarad, mert nem "tudják" biztosítani a helyszínt, ezért a rendezvényt törölték, ez nem volt igaz, a rendezvény megkapott minden jogosultságot, de ekkorra már a buszok amikkel emberek jöttek volna Haifáról, Jeruzsálemből visszafordultak, és mire megkapták a szervezők üzenetiet, már nem tudtak visszafordulni, így 7000 Tel Avivi vett részt a békés béke tüntetésen, aminek végül megint az lett a vége, hogy emberek elmenekültek. Elmesélte, hogy állt a végén egy srác pár másik emberrel a téren, a srác homlokán egy felirat: A béketüntetésre jöttem, Arab vagyok, szeretem Izraelt, meg lehet verni... A kolléganőm odament hozzá szolidaratani, és beszélgetett vele, elmondta a srác, hogy őt a szülei arra nevelték, hogy szeresse Izraelt, annyira, hogy ő még katonának is bevonult, de sajnos, a seregeben olyan rasszizmust tapasztalt, és úgy megnehezítették az életét, hogy végül feladta. És bár ez az ellenállás felé, egy kisebbségtől érkezett és a többség támogatta, nem bírta tovább, de ennek ellenére, még mindig szereti Izraelt, ő itt született, itt szeret élni, és megtesz mindent, amit tud. Ahogy látom, most éppen segíti a béke hangját. Mert ezek a demonstrációk nagyon fontosak. Látom, hogy most szükség van arra, hogy az ország megvédje magát, de ennek ellenére, szükséges, hogy láttassuk, hogy mi békében akarunk élni, mi nem háborúzni akarunk, ha kell megvédjük magunkat, de a cél az, hogy békében élhessünk. és minden áldozatot gyászolunk, bármely oldalon is halt meg. És nem értem meg, hogy ha mindenki oly büszke az Izraeli demokráciára, mint egyetlen demokrácia a közel keleten, akkor miért kell ezeket a demonstrációkat, ilyen brutálisan elfojtani. és itt is persze, a kisebb, de hangosabb, és agresszívabb tömeg nyert, szomorú...
Most itt ülök, egy kávézóban a Habima színháznál, a Rothschild végében - ahol nemrég, egy másik béke tüntetést vertek szét - minden békés, az emberek kávézzanak, az utcán jönnek mennek bicikliznek, ez egy szokásos munka napnak tűnik. Ha nem olvasnék híreket, nem tudnám, hogy bármi zűr van. De közben tudom, hogy emberek halnak meg azért, és harcolnak azért, hogy most itt ihatom a kávémat, a gyönyörű napsütötte Tel Aviv-ban, és ettől nem érzem jól magam. Soha életemben nem gondoltam, hogy egyszer ilyen helyzetben leszek , soha nem akartam ilyen helyzetben lenni, gyűlölöm a háborúkat. De amikor azt látom, mi van Európában egyes helyeken, hogy Franciaországból menekülnek ide emberek (most is miközben rakéták hullanak).  hogy épp most szüntettünk meg, erős közösségi összefogással, egy Facebook oldalt, amire Párizsi zsidók neveit, címét és fényképét tették fel, hogy megverhessék őket - és a tiltásig legalább 15 embert vertek meg - akkor úgy érzem, nem lehet nem harcolni. Csak reménykedem, hogy egyszer majd nem kell harcolni azért, hogy ne utáljanak emberek másokat azért mert mások, és ne kelljen senkinek meghalnia azért, hogy én vagy bárki más itt a kávézóban, nyugodtan élhessen. Muszáj kiírnom magamból ezeket az érzéseket, nem kell vele egyetérteni, de akkor is ezt érzem, és mindig is a béke hangját fogom támogatni, mert, még ha tudom is, a harc elkerülhetetlen, a cél a béke, és NEM a háború.

Amúgy az élet:
Tegnap szuper napunk volt, reggel találkoztunk új barátokkal, reggeliztünk egy gyönyörű helyen Jaffo-ban, élvezve a tűzszünetet, majd lementünk a tengerpartra, ahol amúgy jól leégtem, de a víz isteni volt, és este még csináltam egy isteni vacsorát, aztán vége lett a tűzszünetnek, majd újat hirdettek,  elvileg 24 órára, de már meg is törték, nem is értem miért kérik, ha úgysem tartják be.

Jó hír, hogy kaptam egy kis munkát, egy tündéri 1,5 éves kislányra kell vigyáznom majd néha, és magyarul tanítanom, mármint magyarul kell beszélnem vele. Szóval most próbálok vissza emlékezni, meg a netet kutatni gyerek mondókák, meg énekek után, igazi pozitív terápia. Bár itt is durva élmény volt, hogy mikor mentem, múlthéten az első napra, mindenhol elmondták, hova kell fussak a gyerekkel, ha megszólal a sziréna. Nagyon bizarr volt, ahogy megbeszéltük, hogy itt a pelenka, ott játék, amott a mesekönny, ja és az óvóhely meg lent, és ha a játszótéren vagyok akkor meg ott hol.  Már előre leizzadtam, hogy basszus, ezt babakocsival, a játszótéren, hogyan fogom megoldani, mikor alapból bénázom a babakocsival (ááááááá). Úgyhogy most imádkozom, hogy ma fél öttől fél hétig ne legyen semmi zűr, szóval tűzszünetet két órára, légysziiiii! De abban bízom, majd követem a többi anyukát, és lesek, hogy mi a teendő. Valahogy eddig sose éreztem, hogy olyan nagy cucc lenne ez a sziréna, mindig bementem valahova, volt időm, de így azért kicsit más érzés lett. Annyira megszoktam már, amúgy, hogy a minap, a zöldségesnél, én is vásároltam tovább tovább, mint  a többiek, mintha mi sem történt volna, egy mangó egy bumm, ez kicsit kemény, inkább ezt, még egy bumm.

A múlt hét elején voltam, az első önkéntes tréningemen, az önkéntes munkahelyemen szervezésben, az új feladat köröm miatt. Elképesztően jó volt, tényleg mindent érettem, pedig az elején be voltam szarva, hogy úgysem fogom érteni, és még magamban mondtam, hogy jaj nem értem, jaj nem értem, aztán egyszer csak észre vettem, hogy jéé ezt értem, pedig a fele időben egy professzor tartott előadást a feminizmusról, nagyon érdekes volt.
Sőőt ami a legjobb, a végén oda jött hozzám egy lány, elmondta a szülei magyarok. Az anyukája holokauszt túlélő és egész életebén a miszrád klitában dolgozott, új bevándorlókkal foglalkozott, és ő is ebben nőtt fel, de sajnos ő nem tud magyarul, csak hogy szeretlek. Hallotta, hogy meséltem, hogy nehéz itt, hogy otthon maradtak a barátaim, és ő nagyon szeretne a barátom lenni :), nagyon aranyos lány, szóval, mondtam, hogy boldogan. Így hát megvan az első igazi izraeli barát, akivel lehet héberül beszélni, végreeeeeee!

És most ezzel a pozitív lendülettel, megyek tovább! Az otthoniaknak meg üzenem, hogy ne aggódjatok nagyon értem, vigyáznak rám!


A címet egy régi izraeli kalózrádió adótól kölcsönöztem, utána lehet olvasni:

A Béke hangja - Voice of Piece