A béke hangja...

Ma rossz kedvűen ébredtem, és a hírek olvasása után sem jobb kedvem. Mióta az első sziréna hangját meghallottam, nem nagyon érdekeltek az otthoni hírek, valahogy minden olyan kicsinyesnek tűnt, és érdektelennek, és időm sem maradt rá, annyira lefoglalt, hogy azt megértsem, és kövessem ami itt van. Minden sziréna, és dörrenés után amit nem kísért sziréna, csak néztem, hol, mennyi rakéta jött, mi történt, mindenki rendben van e. De tegnap tűzszünet volt, kicsit haza néztem, és mér az sem tűnt kicsinyesnek ami otthon van, sőt ijesztőnek. Nem tudom onnan milyen, de innen nézve, látom ahogy szép lassan megszüntetik a demokráciát, illetve meg akarják, és mintha ezt mindenki, mint valami mozifilmet nézné, hogy jééé de érdekes....
Aztán mikor épp össsze szedtem kicsit magam, és visszatértem a munkához, bejött egy kolléganőm, akit nagyon kedvelek, és csak annyit mondott - egy barátom többet nem beszél velem.. - kérdeztem, mi történt? Elmesélte, hogy tegnap részt vette a Rabin téren tartott béke tüntetésen (amire sajnos, "szerencsére" nem tudtam elmenni, mert későn értesültem róla). Elmesélte, hogy megint, mint a múltkori tüntetésen megtámadták őket, és rendőrség nem sokat segített sőt, mielőtt az egész igazán elkezdődött volna, hírdetést tettek közé, hogy a demonstárció elmarad, mert nem "tudják" biztosítani a helyszínt, ezért a rendezvényt törölték, ez nem volt igaz, a rendezvény megkapott minden jogosultságot, de ekkorra már a buszok amikkel emberek jöttek volna Haifáról, Jeruzsálemből visszafordultak, és mire megkapták a szervezők üzenetiet, már nem tudtak visszafordulni, így 7000 Tel Avivi vett részt a békés béke tüntetésen, aminek végül megint az lett a vége, hogy emberek elmenekültek. Elmesélte, hogy állt a végén egy srác pár másik emberrel a téren, a srác homlokán egy felirat: A béketüntetésre jöttem, Arab vagyok, szeretem Izraelt, meg lehet verni... A kolléganőm odament hozzá szolidaratani, és beszélgetett vele, elmondta a srác, hogy őt a szülei arra nevelték, hogy szeresse Izraelt, annyira, hogy ő még katonának is bevonult, de sajnos, a seregeben olyan rasszizmust tapasztalt, és úgy megnehezítették az életét, hogy végül feladta. És bár ez az ellenállás felé, egy kisebbségtől érkezett és a többség támogatta, nem bírta tovább, de ennek ellenére, még mindig szereti Izraelt, ő itt született, itt szeret élni, és megtesz mindent, amit tud. Ahogy látom, most éppen segíti a béke hangját. Mert ezek a demonstrációk nagyon fontosak. Látom, hogy most szükség van arra, hogy az ország megvédje magát, de ennek ellenére, szükséges, hogy láttassuk, hogy mi békében akarunk élni, mi nem háborúzni akarunk, ha kell megvédjük magunkat, de a cél az, hogy békében élhessünk. és minden áldozatot gyászolunk, bármely oldalon is halt meg. És nem értem meg, hogy ha mindenki oly büszke az Izraeli demokráciára, mint egyetlen demokrácia a közel keleten, akkor miért kell ezeket a demonstrációkat, ilyen brutálisan elfojtani. és itt is persze, a kisebb, de hangosabb, és agresszívabb tömeg nyert, szomorú...
Most itt ülök, egy kávézóban a Habima színháznál, a Rothschild végében - ahol nemrég, egy másik béke tüntetést vertek szét - minden békés, az emberek kávézzanak, az utcán jönnek mennek bicikliznek, ez egy szokásos munka napnak tűnik. Ha nem olvasnék híreket, nem tudnám, hogy bármi zűr van. De közben tudom, hogy emberek halnak meg azért, és harcolnak azért, hogy most itt ihatom a kávémat, a gyönyörű napsütötte Tel Aviv-ban, és ettől nem érzem jól magam. Soha életemben nem gondoltam, hogy egyszer ilyen helyzetben leszek , soha nem akartam ilyen helyzetben lenni, gyűlölöm a háborúkat. De amikor azt látom, mi van Európában egyes helyeken, hogy Franciaországból menekülnek ide emberek (most is miközben rakéták hullanak).  hogy épp most szüntettünk meg, erős közösségi összefogással, egy Facebook oldalt, amire Párizsi zsidók neveit, címét és fényképét tették fel, hogy megverhessék őket - és a tiltásig legalább 15 embert vertek meg - akkor úgy érzem, nem lehet nem harcolni. Csak reménykedem, hogy egyszer majd nem kell harcolni azért, hogy ne utáljanak emberek másokat azért mert mások, és ne kelljen senkinek meghalnia azért, hogy én vagy bárki más itt a kávézóban, nyugodtan élhessen. Muszáj kiírnom magamból ezeket az érzéseket, nem kell vele egyetérteni, de akkor is ezt érzem, és mindig is a béke hangját fogom támogatni, mert, még ha tudom is, a harc elkerülhetetlen, a cél a béke, és NEM a háború.

Amúgy az élet:
Tegnap szuper napunk volt, reggel találkoztunk új barátokkal, reggeliztünk egy gyönyörű helyen Jaffo-ban, élvezve a tűzszünetet, majd lementünk a tengerpartra, ahol amúgy jól leégtem, de a víz isteni volt, és este még csináltam egy isteni vacsorát, aztán vége lett a tűzszünetnek, majd újat hirdettek,  elvileg 24 órára, de már meg is törték, nem is értem miért kérik, ha úgysem tartják be.

Jó hír, hogy kaptam egy kis munkát, egy tündéri 1,5 éves kislányra kell vigyáznom majd néha, és magyarul tanítanom, mármint magyarul kell beszélnem vele. Szóval most próbálok vissza emlékezni, meg a netet kutatni gyerek mondókák, meg énekek után, igazi pozitív terápia. Bár itt is durva élmény volt, hogy mikor mentem, múlthéten az első napra, mindenhol elmondták, hova kell fussak a gyerekkel, ha megszólal a sziréna. Nagyon bizarr volt, ahogy megbeszéltük, hogy itt a pelenka, ott játék, amott a mesekönny, ja és az óvóhely meg lent, és ha a játszótéren vagyok akkor meg ott hol.  Már előre leizzadtam, hogy basszus, ezt babakocsival, a játszótéren, hogyan fogom megoldani, mikor alapból bénázom a babakocsival (ááááááá). Úgyhogy most imádkozom, hogy ma fél öttől fél hétig ne legyen semmi zűr, szóval tűzszünetet két órára, légysziiiii! De abban bízom, majd követem a többi anyukát, és lesek, hogy mi a teendő. Valahogy eddig sose éreztem, hogy olyan nagy cucc lenne ez a sziréna, mindig bementem valahova, volt időm, de így azért kicsit más érzés lett. Annyira megszoktam már, amúgy, hogy a minap, a zöldségesnél, én is vásároltam tovább tovább, mint  a többiek, mintha mi sem történt volna, egy mangó egy bumm, ez kicsit kemény, inkább ezt, még egy bumm.

A múlt hét elején voltam, az első önkéntes tréningemen, az önkéntes munkahelyemen szervezésben, az új feladat köröm miatt. Elképesztően jó volt, tényleg mindent érettem, pedig az elején be voltam szarva, hogy úgysem fogom érteni, és még magamban mondtam, hogy jaj nem értem, jaj nem értem, aztán egyszer csak észre vettem, hogy jéé ezt értem, pedig a fele időben egy professzor tartott előadást a feminizmusról, nagyon érdekes volt.
Sőőt ami a legjobb, a végén oda jött hozzám egy lány, elmondta a szülei magyarok. Az anyukája holokauszt túlélő és egész életebén a miszrád klitában dolgozott, új bevándorlókkal foglalkozott, és ő is ebben nőtt fel, de sajnos ő nem tud magyarul, csak hogy szeretlek. Hallotta, hogy meséltem, hogy nehéz itt, hogy otthon maradtak a barátaim, és ő nagyon szeretne a barátom lenni :), nagyon aranyos lány, szóval, mondtam, hogy boldogan. Így hát megvan az első igazi izraeli barát, akivel lehet héberül beszélni, végreeeeeee!

És most ezzel a pozitív lendülettel, megyek tovább! Az otthoniaknak meg üzenem, hogy ne aggódjatok nagyon értem, vigyáznak rám!


A címet egy régi izraeli kalózrádió adótól kölcsönöztem, utána lehet olvasni:

A Béke hangja - Voice of Piece