Csak pozitívan!

Másfél hete vagyunk újra itthon (tényleg fura még néha ez az itthon-otthon, de szerencsére a magyarban jól meg lehet fogalmazni), nagy nehezen kezdünk újra belerázódni a tanulásba, és én főként a korán kelésbe ami olyan szinten nem volt könnyű, hogy az első napi ulpánt át is aludtam, mert képtelen voltam felkelni. De, azért, szerencsére ebben a nettó egy hét ulpánban, volt egy JomHazikaron ünnepség, és egy Jeruzsálemi látogatás is, szóval lassan lassan belerázódunk a tanulásba is. A JomHazikaron azaz Soá emléknapon nagyon szép megemlékezést tartottunk, nem volt könnyű. Nekem személy szerint, egy nagyon meglepő élmény is, mert bár utólag kicsit szégyenlem is magam, de valahogy egész életemben csak az anyai dédnagyapám haláláról emlékeztem meg, az ő emlékét őriztem magamban, de ezen a napon hirtelen, szinte villámcsapásként jutott eszembe az apai dédnagyapám, aki szintén a Soá áldozata volt, de valahogy apukámmal, csak mostanában beszélgettünk róla, úgy igazán. Ezen a napon, minden megemlékezésen az emberek elmesélik kiket vesztettek el, elmondják a nevüket, és hogy hol haltak meg. Fel is hívtam gyorsan az apukámat, mert hirtelen még a keresztnevére sem emlékeztem a dédnagyapámnak, ami mint kiderült ugyan az mint az apukámé. Jó érzés, volt kiállni, elmondani a neveket, és emlékezni.

Kedden mentünk Jeruzsálembe, ami egy nagyon gyors lóti-futi kirándulás volt, azért nagyon élveztem. Jó volt az óvárosban sétálgatni, az arab piacon gyönyörű ékszereket, fülbevalókat, kendőket, szoknyákat nézegetni. Bár nem szeretnék Jeruzsálemben élni, tagadhatatlanul, elképesztő varázsa van annak a városnak, a nagy vallási kavalkádban, ahol az egyik sarkon apácákba, a másikban kaftános haszidokba botlik az ember. Van valami állandó vibrálása annak a városnak.

Volt egy nagyon jó fej idegenvezetőnk, aki felvitt minket egy tetőre (vagy valami hasonló helyre), ahonnan látható volt az óváros mind a 4 kerülte látszik, és mindegyikről mesélt nekünk kicsit, ha egyszer lesz sok időm egy pár napot szívesen elbolyonganék ebben a városban. Aztán természetesen elmentünk a Falhoz is ahol, az egyik magyar nő nagyon izgult, hogy mit és hogyan mert ég nem volt itt soha, és egy kedves ortodox bácsi mi sem természetesebb módon magyarul, megnyugtatta, hogy ne aggódjon minden rendben lesz, egyszerre volt totál bizarrul meglepő, és teljesen természetes.

A nap utolsó helyszíne a Jad Vasem múzeum volt, amin elég gyorsan szaladtunk végig, és talán mivel másodszor voltam fél éven belül, így nem volt annyira megrázó, de azért nem is volt könnyű. Másnap mikor az órán beszélgettünk, kérdezte, is a tanárnő, hogy jobb lett volna e az elején, nehéz kérdés. Amit az órai beszélgetésen, mondott a tanárnőnk válaszul arra, hogy sokan azt mondták - nem akarnak többet ebbe a múzeumba menni, nekik ez túl nehéz- az nagyon megragadt bennem, mert bár biztos sokaknak ez egyértelmű, de én ezt sosem fogalmaztam még meg így, hogy azért ami történt, a Soá miatt gazán fontos hogy létezzen Izrael állam, hogy legyen a zsidóknak saját állama, hogy védve legyünk, és hogy ez sose történhessen meg újra,

Hogy vidámabb terültekre vigyem a írásomat, muszáj elmondanom azt sok-sok pozitív élményt ami utóbbi másfél hétben ért, mert egyszerűen még, mindig olyan hihetetlen, hogy ilyen szuper emberek vannak itt. Szóóval az történt, hogy hála a kis blogomnak, ami most már a Kék-fehér valóság - mindennapok Izraelben Facebook oldalon is megtalálható (igazából, még mindig nem tudom, hogy találtak rám) 3 nagyon kedves, itt élő ember írt nekem, kettő e-mailben, hogy milyen jó a blogom, és hogy szívesen segítenének nekem, hát nem órási ?! Sőt, az egyiküknek írtam is, hogy tovább szeretnék menni egytemre, és ki is néztem magamnak egy szuper Migrációs MA képzést, erre kaptam egy szuper linket, ahol rengeteg információ van, és kiderült, hogy rengeteg ösztöndíj van, és oléknak ingyen diákhitel, meg van az oldalon infó vállalkozási támogatásokról is oléknak. Meg is osztom itt ezt a linket, biztos sokaknak jól jön majd az infó (http://www.mio.org.il/node/302). A másik jótündérről (akivel ráadásul ugyan arra az egyetemre jártunk) meg kiderült, hogy férje is szocmunkás, és egyetemi tanár is, ami azért szuper, mert az itteni szocmunkás mondta, hogy ha ebben a szakmában szeretnék dolgozni, akkor el kell végeznem valami kiegészítő képzést, az itteni rendszerről, így lesz kivel megbeszélnem, hogy mik is a lehetőségeim. Most csak az a bajom megint, hogy közel a harminchoz, ott állok, hogy bármit tanulhatok, bármi lehetek ami csak akarok, de ez a nagy szabadság, nem sokat segít, csak megint ott álok, mint 18 évesen, hogy nem tudom mi leszek ha nagy leszek, de végül is még van időm eldönteni nem? ;) Mondtam már, hogy imádom Izraelt ? 

Orvosi rohangálásában ott tartunk, hogy sikerült időpontot kérni Balázsnak genetikai vizsgálatra cisztkus fibrózis ügyben (mivel, az én genetikai vizsgálatom pozitív lett, és ez a betegség csak akkor öröklődik, ha mindkét szülőnél megtalálják a génhibát), ami megint vagy 3 hét mire kiderül, aztán mehetünk vissza a nődokihoz, hogy folytassuk a babaprojektet, de valahogy most már ebben a kérdésben is úgy vagyok, hogy van időm.

Ja igen, még egy jó hír, hogy lesz kedvezményes bérletünk az uszodába, ahol konditerem is, és végre tudok normálisan mozogni, mert azért 3 négyzetméteren a tévé előtt tornázni, nem egy élmény, bár kívülről legalább rendkívül szórakoztató, és így dupla haszon, mert Balázs nevető izmai is dolgoznak. Bár most, hogy így belegondolok, elképzelni Balázst a konditeremben, asszem az én nevető izmaim is fejlődnek majd :).